„Ha meg tudnám mondani…” – Egy bántalmazott gyermek szemszögéből

 

Nem minden bántalmazott gyermek tud beszélni arról, ami vele történik. Nem azért, mert nem akarja – hanem mert még nem tudja szavakba önteni, amit érez. A test jelez először: félelem, hasfájás, feszültség, visszahúzódás, sírás vagy nevetés – látszólag „ok nélkül”.

A gyerekek gyakran nem értik pontosan, hogy mi történik velük. Nem tudják, hogy amit átélnek, az nem normális.És hogy amit éreznek, annak van oka.

 

„Nem tudom jól elmondani, csak érzem. Hogy valami nem jó. Hogy félek. Hogy amikor játszani megyek, a gyomrom görcsbe rándul.”

 

A felnőttek gyakran azt várják, hogy a gyerek „szóljon, ha baj van”. De hogyan szólna, ha nincs még szava rá? Ha nem meri elhinni, hogy joga lenne a védelemhez? 

 

„Néha csak állok, és nem mozdulok. Vagy elnevetem magam, hogy ne vegyék észre, hogy sírnék.”

 

A bántalmazott gyermeknek sokszor nem az a legnagyobb fájdalom, hogy bántják, hanem hogy senki sem veszi észre, és senki sem kérdezi meg, hogy hogyan van – igazából.

 

„Bárcsak megkérdezné valaki: ‘Hogy vagy igazából?’

…és megvárná a választ.”

 

Ez egy meghívás.

Arra, hogy másként nézzük a gyerekeket.

Hogy ne csak a viselkedésüket lássuk, hanem mögé is nézzünk.

Hogy ne csak figyeljünk – hanem észrevegyünk.

Mert minden gyerek számít.

Ő is.