„Mindent látok, de engem senki sem lát”

A csendes tanúk az óvodában

 

„Amikor Lénától megint elveszik a játékát, és ő sírni kezd, furcsa érzés lesz a hasamban. Odamennék hozzá, de nem merek. Néha elbújok a nagy építőkocka-torony mögé, hogy ne kelljen látnom. De a sírását akkor is hallom.”

 

Ezek a szavak bármelyik gyermektől származhatnának, aki nap mint nap szemtanúja annak, hogy más gyerekeket kizárnak, meglöknek vagy bántanak. Ők azok a gyerekek, akiket gyakran észre sem veszünk – a csendes tanúk. Nem ők bántanak, nem őket bántják, mégis benne vannak mindabban, ami történik.

 

A kis nézők láthatatlan terhe

 

Képzeljük el, hogy négyévesek vagyunk. A világunk az óvoda, a legfontosabb emberek számunkra a többi gyerek és az óvónők. És ebben a világban olyan dolgok történnek, amelyeket nem értünk, de mélyen megérintenek minket.

Ott van Misi, akit újra és újra csúfolnak a nagyobbak. Ott van Sári, akit kinevetnek, mert „rosszul színezi” a képet. Ott van Bence, akit meglöknek a játszótéren, és elesik.

Te mindezt látod. Hallod a síró hangokat, látod a szomorú arcokat, érzed a feszültséget a csoportban. És közben a testedben is történik valami: a szíved gyorsabban ver, a hasad görcsbe rándul, a tenyered izzad.

 

„Miért történik ez?”

„Én is veszélyben vagyok?”

„Miért nem segít senki?”

„Szólnom kellene?”

 

Ezek a kérdések kavarognak a gyerek fejében, miközben próbálja megérteni, mi zajlik körülötte.

 

Amikor a láthatatlan láthatóvá válik

 

Ezek a gyerekek kialakítják a maguk kis túlélési stratégiáit. Van, aki elfordítja a fejét, más különösen csendessé válik, megint más eltereli a figyelmét, vagy az óvónőbe kapaszkodik. Néhányan otthon elkezdenek „rossz gyerekekről” beszélni, mások éjszaka lesznek nyugtalanok, anélkül hogy a szülők értenék az okát.

 

Sokan gondolják: „Az én gyerekem nem érintett, hiszen nem bántják, és ő sem bánt másokat.” De ezek a gyerekek igenis érintettek – csak más módon, amit gyakran nem veszünk észre.

 

Ők is tanulnak abból, amit átélnek. Megtanulhatják, hogy az erősebbek dönthetnek a gyengébbek felett. Vagy hogy a felnőttek néha nincsenek ott, amikor szükség lenne rájuk. Vagy hogy veszélyes lehet másnak lenni, mint a többiek.

 

És van, aki megtanulja: jobb elfordítani a fejét, ha valakit bántanak. Nem rosszindulatból, hanem önvédelemből, félelemből, bizonytalanságból.

 

A kis segítők ereje

 

De vannak más gyerekek is – akik ösztönösen érzik, hogy valami nincs rendben. Ők odamennek a síró társukhoz, és vigaszt nyújtanak. Ők mondják ki, hogy „Nem!”, amikor valakit csúfolnak. Ők szaladnak az óvónőhöz, ha bajt látnak.

 

Ezek a gyerekek megmutatják, mennyire természetes az együttérzés és a segíteni akarás. Nekik különösen szükségük van a megerősítésünkre: hogy szavakkal és gesztusokkal tudassuk velük – „Jól cselekedtél.”

 

Amire ezeknek a gyerekeknek szükségük van

 

Minden gyereknek – a csendeseknek, a félőseknek, a bátraknak – egyvalamire van leginkább szüksége: hogy lássuk őket. Hogy felismerjük, ők is részesei a történteknek, még ha nem közvetlenül érintettek is.

 

Hogy szavakat kapjanak az érzéseikhez: „Normális, hogy félsz ettől.” „Nem a te hibád, ha mások bántóak.” „Rendben van, ha nem tudod, mit tegyél.”

 

Hogy biztosak lehessenek benne: hozzánk fordulhatnak, ha valami nyugtalanítja őket. És hogy megértsék: még kicsiként sem teljesen tehetetlenek – vannak dolgok, amiket ők is tehetnek.

 

Egy felhívás mindannyiunkhoz

 

Minden óvodai csoportban ott vannak a csendes tanúk. Gyakran ők a figyelmes, érzékeny gyerekek, akik sokat látnak, de keveset mondanak. De lehetnek ők a hangosak, nyugtalanok is, akik más módon mutatják meg túlterheltségüket.

 

Szülőként, óvónőként, nagyszülőként, társadalomként lehetőségünk van megmutatni nekik: Nem vagytok egyedül. Fontosak az érzéseitek. Ti is számítatok.

 

Ha megtanuljuk látni és erősíteni a csendes tanúkat, többet teszünk, mint hogy néhány gyereket megóvunk. Egy olyan nemzedéket nevelünk, amely nem fordítja el a fejét, ha valaki segítségre szorul. Olyan kultúrát teremtünk, ahol a figyelem és a segítés természetes – túl az óvodán is.

 

A mai csendes tanúk a holnap felnőttei. Amit most megtanulnak – elfordulni vagy odafordulni, segíteni vagy közönyösnek lenni – meghatározza a társadalmat, amelyben mi mind élünk.

 

Kis lépések, nagy hatás

 

Nem kell nagy dolgokat tenni. Néha elég annyi, hogy azt mondjuk: „Láttam, milyen kedves voltál Annával, amikor szomorú volt.” Vagy megkérdezzük: „Te hogy érzed magad, amikor látod, hogy valakit bántanak?”

 

Ezek a gyerekek nem oldják meg az összes problémát. De részei a megoldásnak. Ők a híd azok között, akik segítségre szorulnak, és azok között, akik segíthetnek.

 

Vegyük észre őket. Hallgassuk meg őket. Erősítsük őket.

 

Mert az ő kicsi szívükben gyakran ott rejlik egy nagy kincs: a természetes együttérzés és a bátorság, hogy jót tegyenek – ha segítünk nekik megérteni, mi a helyes.