A bántalmazott gyerek szülőjének szerepe

Amikor egy gyermeket bántalmazás ér, a történet soha nem ér véget az óvoda kapujában. A gyermek hazaviszi magával az élményt – és ezzel együtt a szülőnek mintha hirtelen egy nehéz, láthatatlan terhet kellene hordoznia.

Ő az első, aki meghallja a gyerek szavait. Ő az, aki látja a sebeket – akkor is, ha azok láthatatlanok. A szülő egyszerre van kívül és belül: nem látta, ami történt, mégis hordozza a következményeket. Mintha egyszerre állna a parton és a vízben is.

A szülő feladata nem a szabályalkotás, nem a rendfenntartás. Ő a jelző, a híd, a megtartó erő. Kapocs a gyerek és a külvilág között. De ez a híd nem semleges szerkezet. Érzelmekből épül, és a legmélyebb kötelékek tartják össze: a szeretet, az aggódás, a féltés és a remény.

Az „egyszerű megoldások” illúziója

„Beszéljen gyermekével” – klasszikus tanács. Csakhogy gyakran figyelmen kívül hagyják: sok szülő kétségbeesetten próbál beszélni a gyermekével, de a gyermek nem tud vagy nem akar beszélni az élményeiről. Visszahúzódik, dacos lesz, vagy eltereli a figyelmet.

„Beszéljen a másik gyerek szüleivel” – elméletben jó ötlet. A gyakorlatban azonban ez sokszor konfrontációt jelent olyan szülőkkel, akik a saját gyermeküket védik majd; érzelmi összetűzéseket az óvodaajtóban és a kockázatot, hogy a helyzet nemhogy javulna, hanem elmérgesedik.

„Dokumentáljon mindent” – racionális javaslat. De hogyan tudna egy anya „objektíven” dokumentálni, miközben a karjában tartja a síró gyermekét? Hogyan jegyezzen fel egy apa „tárgyilagosan” mindent, amikor a fia ismét kék-zöld foltokkal tért haza?

A jó szándék csapdája

„Őrizze meg a nyugalmát.” „Maradjon objektív.” „Hagyja, hogy a gyereke maga oldja meg.” „Ne avatkozzon be azonnal.” – ilyen mondatokat hallanak újra és újra azok a szülők, akiknek gyermekét bántalmazás vagy erőszak éri – óvónőktől, pszichológusoktól, tanároktól és másoktól.

Egy szakember valóban így dolgozik: távolságot tart, objektíven figyeli az eseményeket, kívül marad az érzelmi sodrásból. A tanácsok jó szándékúak, szakmailag megalapozottak és elméletben sokszor helytállóak. Csakhogy van egy alapvető hibájuk: figyelmen kívül hagyják a szülői lét valóságát.

A szülők 0–24 órában, heti hét napon át szülők. Nem kívülállók. Nem tudják „kikapcsolni” az aggodalmukat. A síró gyermek,az álmatlan éjszakák az ő életük részei. Nem lehet elvárni az anyától vagy az apától, hogy úgy viselkedjen, mint egy hivatásos segítő.

Ez a folyamatos érzelmi készenlét nem „probléma”, amit a szülőknek meg kell oldaniuk – ez maga a szülői lét lényege. Ez a kötődés nem gyengeség. Ez a biztonság hálója, ami megtartja a gyermeket, és erőt ad, hogy újra felálljon.

Az érzelmi lehetetlenség

A szakemberek gyakran mondják: „Ne éreztesse gyermekével, hogy dühös, fél stb.” Ez a tanács figyelmen kívül hagyja a családon belüli érzelmi kötődés mibenlétét. Ha a szülő aggódik, a gyermek megérzi – bárhogy is próbálja elrejteni. A gyerekek érzelmi szeizmográfok: érzékelnek minden apró változást a szüleik hangulatában.

Azt várni a szülőktől, hogy „kapcsolják ki” a félelmeiket és aggodalmaikat olyan, mintha azt várnánk, hogy hagyjanak fel a lélegzéssel. A saját gyermek miatti aggodalom nem egy „megoldandó probléma” – hanem annak a bizonyítéka, hogy egészséges a szülő-gyerek kötődés.

A szülői aggodalom méltósága

Ha egy gyereket bántalmazás ér, nemcsak ő szenved, hanem az egész család. Ez az aggodalom a legmélyebb emberi kapcsolat kifejeződése.

A szülői szerep összetettségének és egyediségének megértése alapkő a szülőkkel folytatott kommunikációban.

A szülők olyan támogatást érdemelnek, amely elismeri érzelmeiket – nem tanácsokat, amelyek olyanná akarják formálni őket, amilyenek nem voltak, nem lesznek és nem is kell, hogy legyenek.

A megoldás az, hogy a szakmai segítséget változtajuk olyanná, amely érti: a szeretet és az aggodalom nem akadályai a jó döntéseknek, hanem azok alapjai.

Új szemlélet kialakítása

A szülők nem „hiányos tudású szakemberek”, akiket profibbá kell tenni. Ők olyan emberek, akik egyedülálló kapcsolatban állnak a gyermekükkel, és más erősségekkel, más határokkal rendelkeznek, mint a szakmai segítők.

Ahelyett, hogy ítélkeznénk: „A szülők túl érzelmesek”, inkább el kellene ismernünk: „A szülők érzelmi kötődése erőforrás, nem gyengeség.”

Ha a szülőt a maga helyén látjuk - partnerként, a maga érzelmi kötődésének erősségeivel, talán közelebb kerülünk ahhoz, hogy a gyerekek valóban biztonságban legyenek: mert a szeretet és a felelősség egyszerre tartja meg őket.

Bízzunk újra jobban a szülő-gyermek kapcsolat természetességében, ahelyett, hogy folyton „optimalizálni” próbálnánk. A szülő-gyermek kapcsolat nem egy gépezet, aminek egyre jobban kell múködnie, hanem természeténél fogva érzelmeken alapuló, nem tökéletes, de a gyermek számára megtartó védőháló.